Hunyadi Mátyás

matyas kiralyMátyás király 1443-ban született Kolozsvárott Hunyadi János és Szilágyi Erzsébet másodszülött fiaként. Mátyás nevelését Vitéz János váradi püspök irányította.

V. László halála után ő volt a legesélyesebb a trónra, azonban a főurak egy csoportja nem őt támogatta, az ellenpárt jelöltje Garai László volt. Garai 1458-ban ígéretet tett Mátyás támogatására, így kerülhetett sor a rákosi királyválasztó gyűlésre, ahol a köznemesek a Duna jegén állva 1458. január 4-én Mátyást kiáltották ki királlyá.

Az ifjú uralkodó elsőként megszabadult ellenlábasától, Garaitól, majd nagybátyját, Szilágyi Mihályt is kiszorította a hatalomból. Hatalmát végül II. Pius pápa segítségével szilárdította meg, békét kötött 1462-ben III. Frigyes német - római császárral. Az 1463-ban Bécsújhelyen aláírt szerződés értelmében hazakerült a magyar korona, és Mátyást 1464-ben megkoronázták.
Nagyra törő tervei megvalósításának érdekében mindenek előtt az államot kívánta megerősíteni. A köznemességre és a városokra támaszkodva központosította a hatalmat. A királyi tanács helyett a szakképzett bürokráciával rendelkező kancellária intézte a legfontosabb államügyeket. A gazdasági ügyeket a kincstartóságra bízta.

Erős, az uralkodótól függő zsoldoshadsereget hozott létre, a messze földön híres fekete sereget. Anyagi hátterét az adórendszer megreformálása teremtette meg. Mátyás intézkedései megfosztották a nemességet a régi adó alóli mentességektől. A költségvetés mindazonáltal a jobbágyi adókon (füstadó, rendkívüli hadiadó) nyugodott.
A bécsújhelyi béke és a reformok lehetővé tették Mátyás külpolitikai elképzeléseinek megvalósítását, ezek hátterében a német-római császári cím elnyerése volt. Ezért támadta meg 1468-ban pápai támogatással az eretneknek számító huszita Csehországot és uralkodóját, Podjebrád György királyt.

1469. május 3-án a cseh katolikus rendek Olmützben királlyá választották Mátyást, ezzel viszont szembekerült a Jagelló- házzal. Mivel III. Frigyes Mátyással szemben őket támogatta, Mátyás 1477-ben haddal vonult Bécs ellen, csapatai körülzárták a várost. Frigyes erre elismerte Mátyás cseh királyságát. Második osztrák háborújának oka az volt, hogy a császárral fia, Corvin János trónöröklését elfogadtassa.
A dél felől fenyegető törökkel szemben a déli végeken korlátozott hadvezetéssel biztosította a határokat. 1479-ben ecsedi Báthory István erdélyi vajda és Kinizsi Pál hadai győztek a török felett Kenyérmezőnél, 1480-ban Szerbiában és Boszniában arattak sikereket. A hadműveletek az 1483-as békekötés után már nem ismétlődtek meg.
I. Mátyás uralkodása jelentette a középkori magyar állam fénykorát. A reformer király sokat tett a kultúra fejlesztéséért is, bevételeinek évente 10 százalékát fordította e célra. Udvarában virágzott fel a magyar reneszánsz művészet. A budai és visegrádi palota továbbépítése, a könyvkiadás pártolása, európai hírű hatalmas könyvgyűjteménye (Bibliotheca Corviniana), számtalan iskola alapítása – megannyi bizonyíték a művelt uralkodó mecénási tevékenységére. Udvarában alkotott a később kegyvesztetté vált Janus Pannonius. Számos epigrammát, elégiát írt a királyról.

Mátyás 1490. április 6-án halt meg, és itt, Székesfehérváron temették el. Halála után azonban műve széthullott, nem akadt olyan erőskezű uralkodó, aki az ország erőforrásait hasonlóan mozgósítani tudta volna.

Mátyás király a nép emlékezetében az igazságos, okos király megtestesítőjeként és a szegények és elnyomottak gyámolítójaként maradt fenn. Mesék, mondák, anekdoták őrzik Mátyás emlékét nem csak Magyarországon, hanem más magyar nyelvterületeken is.

„A gyermek Mátyás étlen-szomjan, lázas szemmel figyelt dajkájára, ha az Roland lovag hősi cselekedeteit beszélte el neki. A nagy hőstettek szinte megszállták, megfeledkezett a világról, kézzel és mozdulatokkal utánozta az elbeszélt dolgokat. Első éveit édesanyjánál, Szilágyi Erzsébetnél, Kolozsvárott töltötte. Később sokat tartózkodott apja közelében. Akkor érezte jól magát, ha társaival katonásdit játszhatott, ha párviadalban ügyeskedhetett, ha átúszta a Dunát. Kiváló férfiak nevelték. Az Itáliában keletkezett új műveltség szellemében oktatták. Arra tanították, hogy a történelem szükséges számára, s ha nagy hadvezér akar lenni, belőle kell tanulnia útmutatást. Ekkor olvasott az ókor gyermekifjú hőséről, Nagy Sándorról, az Alpokon átkelő Hannibálról, a szívós rómaiakról, a Galliát meghódító Caesarról. Közel érezte magát hozzájuk, és amit tanult, nem maradt benne elfutó gondolat. A nagyok belevonták beszélgetéseikbe, sőt a deákul jól tudó, lángeszű gyermek a tolmács szerepét vitte atyja és a pápai követ között. Teste és lelke harmonikusan fejlődött, és nagy ígéretet hordozott. Már ekkor elterjedt róla a vélemény, hogy még többre viszi, mint apja, ekkor kezdték őt – Bonfini szavai szerint – „végzetes” gyermeknek tartani. Az élet szenvedései fölfokozták ellenállását, mintegy megedzették. A szinte csodaszámba menő nándorfejérvári győzelem, majd a rákövetkező kettős gyász, amikor egyszerre vesztette el apját és Kapisztrán Jánost, nem forgatta föl egyensúlyát. El tudta viselni, ami utána következett, bátyjának halálát, a maga halálos veszedelmét és a börtönt is. Mikor V. László Bécsbe vitte, az udvaronchad csúfolódott vele: „Nini, ez akar a magyarok királya lenni!” Rendületlenül válaszolt nekik: „Ha életben maradok, még a tiétek is leszek!” Gyors fogékonysággal olvasott vagy figyelt, éles ítélete azonnal átlátta minden gondolat értékét vagy hasznát, és a szerint is hangoztatta. Ismeretei talán nem terjedtek ki olyan széles körre, mint az udvari tudósoké, de lényegében ugyanaz a műveltség volt. A modern hadvezérnek olyannyira szükséges római történetírók és hadi írók olvasásába már fiatal korában kedvvel merült el. Hadjárataira magával vitte kancellárját, orvosát, egy-két baráti hívét, úgyhogy belőlük mindig egész kis tudós kör kerülhetett ki. Ezek elkísérték, bárhová is indult. Beszélgetéseikből sokat tanult, mert mint maga is bevallotta, élete viszontagságai miatt nem tudott annyi időt tölteni olvasással, amennyit szeretett volna. Azokban a kérdésekben azonban, amelyek érdeklődésének középpontjában állottak, gondolkodása teljességgel humanista. Az antik kor hőseit mélységesen tiszteli, de hozzájuk magát hasonlítani alig meri. Meglátja a reneszánsz jeleit a hadviselésben is: hogy a rómaiak példáján okulva a hadművészet olyan fejlődésen ment keresztül, amire ötszáz-hatszáz évvel ezelőtt gondolni sem lehetett volna.
Nagy király volt: különbséget tett a hatalom politikai érdeke és a szellemi értékek védelme között. De nem bocsátott meg az ellene vétkezőknek. És ha kellett, fondorlattal, cselvetéssel, ármánnyal, politikai praktikával kerítette körül s bénította meg ellenfeleit Mátyás, az igazságos. Mesélik, álruhában gyakorta elvegyült a nép között. Az emberek emlékeztek rá, imáikba foglalták nevét. Az elkobzott birtokaikat, elveszített zsíros jövedelmű hivatalaikat sirató urak átkozták a ravasz és álnok királyt! Mert miközben ők városuk zászlódíszbe burkolt, ünneplőbe öltöztetett északi kapujánál virágszőnyeggel, harsonaszóval, nagy lakomával várták az uralkodó érkezését, Mátyás álruhában, ismeretlenül beódalgott a városba a déli kapun, szétnézett a piacon, szóba elegyedett az árusokkal, bámészkodókkal, végigbandukolt a piszkos sikátorokon, bekukkantott a viskók ablakán, elüldögélt egy-egy nyomorúságos kis udvaron, ahol boldog és elégedett alattvalói éltek, megkérdezett egy csapat gyereket: vajon aznap ettek-e már – s mint aki jól végezte dolgát, lovára ült, elvágtatott. A virágszőnyeg elhervadt, szénné égett a pecsenye, bágyadt szélben rosszkedvűen lengtek az elárvult lobogók. Némák maradtak a harsonák: a királyi látogatás elmaradt. De néhány nap múltán kemény szóval parancsolta Budára, királyi színe elé Mátyás a városbírót s a többi urat. Egyikük sem tért többé haza. Ha egyszer megtörtént, megtörténhet máskor is. Álruhában az ellenség fővezérének sátráig lopódzni s kihallgatni a titkos haditerveket, vakmerő cselekedetet. Mátyás megtette. Megtette más is: zacskó aranyért mindenre akad vállalkozó. De Mátyás bátor uralkodó volt. Mert nem vakmerőnek, de rettenthetetlenül bátornak kell lennie annak az uralkodónak, aki fejedelmi kíséret nélkül, váratlanul, álruhában, ismeretlenül ismerkedni, találkozni mer alattvalóival. Mátyás nagy király volt: nem félt az igazságtól. Az emberek, akiknek képzeletében megszületett a legenda az igazságos Mátyás királyról, soha nem látták ítélkezni őt. Nem tudták: Mátyás nemcsak erős, de erőszakos uralkodó. Bölcs és elfogult. Nemes lelkű és tivornyakedvelő. Hatalmas és hatalmaskodó: korlátlan hatalom birtokosaként nagyszerű, ám esendő ember. De a legenda a legfontosabbat őrizte meg évszázadok emlékezetében: volt egy nagy magyar király, aki nem félt az igazságtól.” (Kardos Tibor)